Miklós Melánia

Fiatalság, bohóság

Tévedések vígjátékaForrás

Shakespeare: Tévedések vígjátéka / Neptun Brigád, Zsámbéki Színházi Bázis 2010

A szabadtéren, a Zsámbéki Színházi Bázis domjainak egyik mezején kialakított színtér a „találtság” érzetét kelti, ugyanakkor kaotikusságában is gondosan megtervezett (díszlet:Ondraschek Péter). A dráma helyszíne, Efezus, a városhoz kapcsolódó sztereotípiák révén idéződik meg: az ősi oszlopokra néhány romjaiba dőlt kartonrúd utal, a talajba ásott járatok a szárazföldet mosó tengervíz útját és határait jelölik, a köztérről nyíló épületek (balra Efezusi Antipholus háza, középen Miriam, a kurtizán bárja, jobbra az összes többi „el”) főbejáratát szintén kartonból emelt kapuk szolgáltatják; a téren/tengeren sirályvijjogást hallunk a hangszóróból, és török disco folkot a hordozható rádióból; mindenki (valutával, útlevéllel, ékszerrel / identitással, testtel, varázslással) seftel, és lefizethető, ahogyan az egy rendes határvárosban évezredek óta megszokott. Közben minden olyan, mintha egy építkezési terület közepén rögtönzött vándorszínházban vagy a faluvégi putrisoron lennénk: kiszuperált háztartási és technikai eszközök keretezik és „tarkítják” a játék terét. Felfordított talicska, kidobott mosdókagyló, toitoi és hűtő, műanyag festékes vödrök, félbevágott hordó, ajtódeszkák, munkapadok, fekete nejlonponyva, por és sár.

Baksa Imre ebbe a lecsúszott közegbe vizionálta Shakespeare legelső vígjátékának bohózatba illő cselekményét. A helyi ízekkel fűszerezett családi szappanopera bárhol és bármikor eljátszható, ezért a misztikummal felruházott – pl. a 66%-os (!) támogatottságot kapott független társulatok „ördögétől megszállt” – perifériákon szól itt és most a leghitelesebben. Az egzotikum hátterében ismét a keserűen komikus valóság áll, amit nézünk, mint a Mónika-show-t. Őslakosok és jöttmentek kerülnek szembe egymással rögtön az elején (utóbbiakra köpködnek is rendesen és következetesen), ami végig az események mozgatórugója marad. Nemcsak a feketekereskedelem élősködik az efezusiak és szirakúzaiak közti ellentéten (a gyermekeit kereső Emilio ezer dinár lefizetésével kiválthatná a szabadságát), hanem a személycseréken alapuló bonyodalmak is ennek köszönhetők (a kalandvágyból szolgájával idehajózott Kóbor Antipholus kifizeti ugyan a vámot, s álcázza eredetét, ám ezzel elindítja az ikertestvére életébe belecsöppent „álruhás” idegen gyanútlan helyzetéből adódó félreértések sorozatát).

Míg a helyiek turkálósan szedett-vedett, tarka ruhákban élik mindennapi üzelmeiket, a kívülállók fekete és/vagy fehér ruhájának „konformizmusa” jelzésértékű (nem beszélve a rendőrök egyenruhájának állandóságot és biztos tájékozódási pontot sugalló kékjéről), annál is inkább, mert a szerepkettőzéseket és –összevonásokat főleg a viseletek gondjaira bízta a rendező (jelmeztervező: Fodor Annamária és Tóth Hajnalka). Koncepciózus döntésnek tűnik, hogy a főszereplő ikerpárt, a két Antipholust játszó színész (Chován Gábor) játékában szinte semmi más nem utal a cserékre, csak a ruha. Ennek olyan hatása van, mintha ugyanannak a személynek a történetét figyelnénk, amelyben önmaga számára is magyarázatok nélküli „fáziskiesésekkel” kezdik el követni egymást az események. Ebben a verzióban a főhős képes lenne kívülről rátekinteni párhuzamosan élt életeire, de mintha nem akarná meglátni vagy felvállalni a személyiségében, illetve a valóság és a vágyai között rejlő kettősséget. (Az ellentétes rendezői megoldás szerinti verzióban, amikor külön színészek játsszák a testvérpárt, ennek épp a fordítottja történik, s inkább a környezet az, amely nem hajlandó tudomást venni a változásról, s szeretné ugyanannak az embernek látni a hőst, mint akit megismert.)

Chován először Kóbor Antipholusként lép színre, kíváncsiságtól izgatottan, de józan körültekintéssel. Fehér csíkos fekete inget, fehér vászonnadrágot, fején fekete kalapot visel, afféle intellektuális nagyvilági utazó. Ismeri a vidéki dörgést, amihez próbál alkalmazkodni, több-kevesebb sikerrel (másodjára nem jön be neki, amikor vízköpőnek tetteti magát). Nem veszíti el a fejét, maximum értetlen csodálkozással sodródik az eseményekkel. Emlékezetes, amikor elszánt higgadtsággal tűri „felesége” féltékenységi hisztirohamát, majd meghitt bensőségességgel vall szerelmet a „sógornőjének”; vagy amikor vonakodva bár, de enged a férfiakat magára húzó Miriam csábításának, s mit sem sejtve kockáztatja, hogy középső lesz az őt a női ölelésből kiszabadítani igyekvő szolgával záródó szendvics-formációban. Efezusi Antipholusként atlétára vetkőzik, mintás kendőt köt fejére, ettől kissé lazább, s otthonosabban mozog az átverések világában. Míg szirakúzaiként a kölcsönös segítés és egymásra utaltság jegyében barátibbnak nevezhető a viszonya Dromióval, efezusiként hagyományosabb úr, s gyakran eljár a keze a hangosan jajveszékelő, kétségbeesettségét széles gesztusokkal kísérő szolgáján. Kövesdi László fehér fölsőjét kék atlétára cseréli, s fején megfordítja a sapkát, amikor Dromio ikerpárját alakítja – egykét precízen kidolgozva s olykor pimasz ripacssággal élvezve a félreértésekből adódó helyzetek összes poénját.

Azálea és Rozálea bár nem ikrek, egy háztartásban élő testvérpár, akik más típus megtestesítői, mégis ugyanazt akarják (a vak szerzetesasszony össze is keveri őket). Mint ahogyan – az előadás egyik poénjaként – magyarított nevük is utal rá, ők a két (hervadó) virágszál, akik arra várnak, hogy ékességüket jól leszakítsák. Közben ugyanúgy szeretnének másnak látszani, mint a „szűziesség, tisztaság” jelentésű héber nevet kapott kurtizán, a hastáncos öltözetben unottan magakellető és parókájába virágot tűző Miriam (Cseh Judit).Szamosi Zsófia tűzről pattant Azáleája a férjét akarja minden áron megtartani, ezért kínosan ügyel arra, hogy „kitegye magát”, s az öregedés első jeleit meghazudtoló szexis-dögös cuccban riszálja formás testét, csavargatja szőke parókáját, s tipeg az ízléstelen tűsarkú papucsában. Brazil sorozatszereplőket megszégyenítő elánnal veti bele magát mindenbe, s az egy levegővel hisztiig fokozott monológjai végén rendre asztmás rohamokba fullad, amelyekből a kóbor tárgyak hatására feléledő gyűjtögetési ösztöne józanítja ki (hazaviszi a rozsdás vasalót, az égből pottyant „perzsa” szőnyeget és a „csodalámpást” is). Szoták Andrea Rozáleája modoros, bölcselkedő vénkisasszony, aki gondozza nővérét (vagy húgát) és a háztartást, ám titkon szerelmes a sógorába. Az álruhás szerelmi vallomást követően kivirágzik, s kibontott hajjal, csillogó, aranyos ruhában, napszemüveg mögül pislogva hódít, ügyet sem vetve akciói csekély hatékonyságára.

A Neptun Brigád felszabadítóan szórakoztató előadásának egyik titka - az élvezetes egyéni alakításokon túl - a csapatjátékban rejlik, amely a dráma szövegét és cselekményét is „talált tárgyként” felhasználó, többnyire ízléses poénkodásban érhető a leginkább tetten. Deme László kiváló dramaturgiai érzékkel vágott rendet a történet kuszaságaiban, s a pörgő ritmust csak néhol akasztják meg erőltetettnek tűnő betoldások (ilyen pl. a börtönbéli kínzásnemek felsorolása, melynek „szint alatti” humora nagyobb kontrollt vagy a poénokat helyzetbe hozó ötleteket kívánt volna). Miközben egy pillanatra sem esünk ki a shakespeare-i történetből s annak bohózati komolyságából, az előadás egyetlen lehetőséget sem hagy ki a szerző illetve a fordító, Nádasdy Ádámáltal feldobott vagy éppen kihagyott labdák asszociációs humor mentén történő játékba hozására. (A gegek halmazából mindenképp méltatást érdemel még Róbert Gábor több szereplős alakítása, amelyben Soli babaként (!) a helyi maffiózók kisstílű főnökét adja, akinek mindenki a levegőbe nyal, és aki vödörre állva érzékelteti pozícióját; Hakan atyaként gyanús nyakmerevítőt hordó, visszafogott agresszióval gesztikuláló spíler; ördögűző Dr. Kopoltyúként műanyag-flakonokkal hadonászó sarlatán, aki hiába köt téglatalpakat és visel úszószemüveget, a drót-bilincsen át belé is beléköltözik az ördög – noha ebben a rendőrt játszó Sütő András Miklós magánszáma viszi a prímet.)

Az újabb és újabb sziporkák képesek végig fenntartani a néző figyelmét és hangulatát, ami nem kis teljesítmény, s improvizáción alapuló kreatív összmunkát feltételez. Nem mindegy azonban, hogy mi van a móka és kacagás hátterében. Baksa értelmezésében a játék tétje az emberi élet múlandóságával való szembenézés. Az előadás szövetéből hangulati ellenpontként kiemelkedik a gyermekeit és feleségét kereső apa története, amely a drámavégi felismerés-jelenetben deus ex machina-szerűen teljesedik be, ám a rendezés – egy keretjátékkal – külön figyelmet fordít rá. A hajóval hátizsákos vándorként Efezusba érkezett férfi a kezdet kezdetén odaáll elénk, és a segítségünket kéri. Ficzere Bélareszkető kezű, pityergős figurája egyszerre él a gyakorlott koldus és a profi pszichiáter eszközeivel, amikor hatalmas termete ellenére megszeppent óvodásként előveszi a fekete-fehér fotográfiát csecsemő fiairól, mi pedig megrendülten adjuk tovább a piros bársonyszütyőt, amelyben gyűlik az apró és a papírpénz. A fináléban aztán az önmagukra eszmélt fiatalok felszállnak vágyaik repülőszőnyegére, az öregségükre újra egymásra talált Emilio és Emília viszont (Molnár Erika szomorúsággal súlyt adó megformálásában) csendes harmóniában ülnek egymás mellett, az idők végezetéig.