Papp Tímea

Köszönjük, majd értesítjük

A Grönholm-módszer Forrás

Jordi Galcerán irigylésre méltóan beszéli a színpadi nyelvet, amely drámai feszültséggel teli; apró trükkjei és meglepetései éles logikával, tökéletesen illeszkednek a cselekménybe – írja a műről az ősbemutatót színpadra állító Sergi Belbel. De a recenzens, akinek volt olyan szerencséje, hogy Belbeltől két darabot is látott (az Eső előtt/Eső után címűt a Budapesti Kamaraszínházban, a Mobilt pedig a Teatre Lliuréban Barcelonában), és mindkét előadást becsülettel végigunatkozta, sőt Belbel színházában, a Katalán Nemzetiben is volt módja egyhez-máshoz, s azokat sem tartja élete legizgalmasabb estéinek, nos, a recenzens ezt a dicséretet olvasva némi fenntartással lép be az Új Színház Stúdiójába. A Grönholm-módszer azon ritka drámák és előadások közé tartozik, amelyek után a rájuk vetülő elvárási horizontban semmiféle áttörés nem tapasztalható.

“A játék mint az emberi kapcsolatok metaforája – ami mindig jelen van a darabjaimban – A Grönholm-módszerben kizárólagos referenciává válik. A darab minden lehetséges szinten játék: a szereplők egymással játszanak, és a néző is annak a játéknak a része, amelyben ki kell találni a szereplők valódi kilétét, azt, hogy mi az igazság és mi a hazugság, ha egyáltalán különbséget lehet tenni. Minden feladat, amit a szereplőknek végig kell csinálni – akármilyen hihetetlennek tűnik –, valódi kiválasztási technika, utána lehet nézni a témával foglalkozó szakirodalomban. Ami a színpadon történik, az ezeknek a feladatoknak a végletekig való kiélezése, anélkül, hogy lepleznénk a helyzetekben rejlő komikumot, abszurditást vagy kíméletlenséget” – ez pedig már maga a bizonyítványt magyarázó szerző, aki valószínűleg elolvasott egy-két (és ha lehet tippelni, inkább egyet, mint kettőt) emberierőforrás-kézikönyvet, abban rátalált az assessment centre (továbbiakban AC) fejezetre, a magyar HR-keresztségben értékelő központ nevet kapott kiválasztási módszer sűrített drámaiságára.

Az AC képesség- és személyiségvizsgáló eszközök integrált módszere, először a Wehrmacht használta tisztek kiválasztására, az üzleti szférában 1956-ban kezdték alkalmazni az AT&T-nél. Előnye, hogy objektív értékelést nyújt a jelöltekről, ugyanis a csoportos együttműködés összetevői azonosíthatók: a konfliktusmegoldó és a stressztűrő képesség, az empátiás, illetve a vezetői irányító készség. A szimulációs helyzetben objektívebb kép nyerhető a jelöltekről, mert nem csak felvételiztető-felvételiző, hanem egyenlő viszonyok között is megmutatja a személyiséget, sőt annak esetleg eltitkolni vágyott oldalait is.

Az AC első lépcsőjében a munkakör által megkívánt szakmai és személyiségbeli elvárásokat tisztázzák. (Galcerán egy bútor- és barkácsipari cég kereskedelmi igazgatói pozícióját találta a legmegfelelőbbnek, s a gátlástalan, de jó embernek látszik személyiségprofilt határozta meg. Nulladik lépésként talált egy jól hangzó skandináv nevet – talán mert bútor- és barkácsipar –, s erről elnevezte a módszert.)

már említett fejezetet.) A harmadik lépcső maga az AC működtetése, az 1-24 jelölt kiválogatása és 2-8 megfigyelő általi értékelés. (Galcerán egy jelölthöz három értékelőt társított. Szerencsére az előadás-AC kilencven perc alatt lemegy, nem kell napokat várnunk – ahogy azt elméletileg kellene –, míg eredményt kapunk.) Kezdünk egy konkrét problémára vonatkozó csoportos gyakorlattal, amibe némi tényfeltárást is kevernek (egy laptop monitorján érkezik a feladat: ki kell találni, hogy a szobába összezárt négy ember közül ki a tégla, a cég HR-ese, majd döntést hozni arról, hogy a bohóc, a torreádor,a püspök vagy apolitikus érdemli-e meg a zuhanó repülőgépen az ejtőernyőt), majd jön az irattárca/postabontás (át kell venni a vezető helyét és az ő nevében dönteni, ez esetben arról, hogy az egyik, épp nemváltásra készülő jelenlevő alkalmas-e a pozícióra). Elemző-előadó gyakorlat nincs és szerepjátékot sem kell játszani, ám kreatív feladatként A jelöltnek rá kell venni B-t egy B által ismeretlen dologra (meg kell ríkatni).

Feladatról feladatra változik a négy szereplő viszonya; ahogy haladunk előre időben, úgy hangzik el egyre több szexista poén (s élénkül a nézői figyelem), s aztán slusszpoénként kiderül, hogy nem egy, de három beépített személyzetis volt, az aktív-agresszív figura szakmai és magánélete pedig maga a katasztrófa, s sírva távozik.

Botos Évát jó nézni, finom, érzékeny, intelligens játéka messze a darab színvonala fölött van. Vass György „álruhában” és „lelepleződve” is a szorongó, dependens figura, Huszár Zsolt erőből nyomja a kvázi-főhőst, Ficzere Béla viszont zavaróan kevés (még a műhöz képest is). Összességében azonban nem lúzer brigád, nem olyanok, mintha a Neptunról jöttek volna (szellemesség a darabból, értik, ugye: ők maguk, a Neptun Brigád, az Új Színház Kő-fal pályázatán nyertes csapat). A darabot Baksa Imre vitte színre, aki a dramaturgiailag és színházilag számomra jóval izgalmasabb Dakota után már a második Galcerán-darabot mutatta meg magyar közönségnek. Dicséretes vállalkozás. De hogy ennél nem akadt jobb alapanyag?!

Fotók: Wessely György